Nagy Horváth Ilona
Hallgasd
Eső.
Sokujjú kezeket
növeszt az ablakon,
öles markokká nőve
ragadja el
az üvegről a képet,
vakká közömbösült
emberek állnak
behúzott nyakkal a
peronon.
Röviden csikordul a
fék, ajtó szisszen,
feketébe fordult
kerítés kúszik elő merészen a félhomályból,
haragos ősz kócolja
az odatévedt loncot,
nyárfasor rázza ázott
aranyát,
ritkulnak a sárguló
loboncok.
Nyakamon könnyű a
sál, vállamon hűvös jelen a minta,
elrongyolódott,
sokadik alkalom ez,
ütemet tévesztve
hallgatok, s a homlokom mögött
gomolygó letűnt
világban sietve odébb tolom
a korábbi álmok
nyirkos szemetét.
A tovább gördülő idő
lomha kerekével
közben megint
megfelez, gyengülnék,
ismétlem magam,
idebenn kiabálok,
minden lélegzetem
megfogant átok,
újabb lépés a semmi
felé.
A csillaggombos égi
kabátot már igézze más,
én földem keresem, az
legigazabb alkotások
féregjárta, zsíros,
fekete vásznát,
ahová a minap
elültettelek,
s mint odasúgott,
titkos varázsigét,
morzsolhatom magam
elé a neved,
ez legyen a levegőm,
hadd szökjön szárba
valami szép,
hadd bontson levelet,
harsány szirmot,
hozzon termést minden
nemtudomhogyan és
dehátaznemlehet,
hiszen ahogyan
kérdezek, pont úgy jön válasz,
nem számítanak előző
szerepeim.
Nekem az sem, hogy
épp hol vagyok,
ki rendez és
lapjaidon megszáradt-e
már vagy szabad
darabbá kenődik a tinta,
lezárt szemhéjam
mögött megkereslek.
Én akarom, hogy
játsszunk.
De maradj így,
jelmeznek ezt adom,
hallgasd:
összevissza ver a
szívem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése