Millei Lajos - Mert tengerembe merültél

Millei Lajos

Mert tengerembe merültél

Mosolygó hittel a sorsom elé raklak,
s leveszem múltadról hitetlen köpenyed,
ha nem leszek már, majd a halálnak adlak,
hisz életem nélkül nem lehet életed.
Belefolyt a léted zúgó tengerembe,
hol acsarkodó hullám csapdossa hátunk,
hajtsd hát dacos fejed óvó tenyerembe,
s ha nem hagylak élni, az lesz a halálunk.
Terítsd vállaidra a jövőnk ruháját,
nem baj, ha megkopott, sárfoltos is talán,
hisz éppen az adja becsülendő báját,
hogy használtan hever az élet asztalán.
Próbálták már mások előtted e gúnyát
lélekfényben mosni, s kivasalni szépen,
de addig áztatták, szappanozták, gyúrták,
míg elszakadt vászna recsegve középen.
Szerelemcérnával s tűvel a kezedben
jöttél Te akkor, hogy befoltozd a lyukat,
nem mondom, hogy szép lett, vagy hogy érintetlen,
de tátongó űrt e szövet már nem mutat.
Repedéstől vérző, közös terítőnkre
vágyó akaratunk hímezzen virágot,
vigyázzon a Sors az el nem folyt időnkre,
s Isten adjon hozzá élhető világot.