Jékely Zoltán
Szeptembervégi este
Hűvös szeptembervégi
este;
besüt a hold az
ablakon.
Kezemben nagy-nagy
piros alma,
őröl, mormol az idő
malma,
duruzsolását félve
hallgatom.
Odakünn titkos
kutyapárok
egymásnak bús szóval
üzennek.
Én ismét mint az árva
járok.
Mi köze hozzánk a
jelennek?
Mi köze hozzám a
jelennek?
Hideg széllel jönnek
a házra
s hívnak a városszéli
kertek.
A fákon ért szilvák
sírása:
„Hát életünk egy
nyárra terjed?”
A fűben alma-hulla
erjed.
Erdőszagú ölfának
alján
most van soron a vad
bujócska;
az izgalomtól arca
halvány,
s összebú lányka és
fiúcska…
Ravasz hunyó számol a
falnál.
Száraz kórók lábunkba
marnak,
fázós, utolsó
denevérek
szárnyukkal csillagot
takarnak.
Sírkeresztek a
lámpafények,
melyek a domboldalban
égnek.
Hideg a kő, nem hull
a csillag,
a kémények sűrűn
pipálnak;
a Kollégyom körül
latin-szag,
szaga bús tanulási
kínnak
s száz régi enyedi
diáknak.
Kántáló szép
cselédleányok,
illatosak s örökre
tiszták,
ó, nagymamák, ó,
rőzselángok,
ánizsteák, gombák,
puliszkák,
nélkületek velem mi
lesz hát?
Újságában is régi
este,
jelenedben a múlt
ragyog.
Ne bánd, mi a holnapi
lecke!
Álmomban úgyis
meghalok
s a lelkem száll a
nagy hegyekbe. –
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése