Nagy László
Ősszel
Mennyi csöndes
szépség, mennyi tünemény!
Állok a kökényes
halom tetején.
Cigarettám füstje
vékony lobogás,
merengek, míg végig
sajog a parázs.
Vörös erdőkön át
idekéklenek
sötéten a vaskos
rendeki hegyek.
S mintha dúlna harc,
ott túl a halmokon:
égi fényt az égre
szór a Balaton.
Két szemem bogára
mégis itt időz
közel a mezőben,
korán jött az ősz.
Embernek, madárnak
ami drága volt:
levelenként földre
pilléz már a lomb.
Termőnövényeknek
sorsa már betölt,
nedvek elapadnak, elpihen
a föld,
lesüllyed az ég is,
de az én szivem
most akar teremni,
azért nem pihen.
Serényedem egyre, így
vagyok erős,
csak gyümölcsözésben
lehetek én hős,
olyan fa, mely bírja,
ha a jég ömöl,
az én szelid szívem
nem fél semmitől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése