Fazekas Valéria - Emlékösvény

Fazekas Valéria
Emlékösvény

Anyám! emlékeid ösvényén lépdelek,
talán rád lelek, nem suhantál messzire,
múltad lágy dallama köröttem édeleg
fülelek rozsdálló alkonyod neszére.

Ahol a néma csend sem rebben szárnyakon,
ott szendereg a rejtett régmúlt pillanat,
suttogó titkok az imbolygó árnyakon,
porba hullott a rozsdamarta vaslakat.

Hangodat is hallom az éji sötétben
fülembe búg ,szaladó időről regél,
súlytalan alakod könnyeim ködében,
elsárgult naplóba zárt álmokról mesél.

Magával ragadnak az emlék-foszlányok
loholok utánuk értelmet kutatva,
ólomlábakon közeleg fájó hiányod,
nyöszörgő magányban térdre roskadva.

Árnyékba vonult életed most visszaint,
dobozkád fakó kincseire fény vetült,
tenyeremben levél bélyege már antik,
titkos álmod reménycseppekbe szenderült.

Megfáradt ecseted már végleg elpihent.
Olajba zártad lelked tiszta fényeit.
Csillagpor lényed a jövőnek így üzent,
szivárványba szőtted fénysugár lényeid.

Őrizem a szived törékeny dallamát,
tegnapba fonódó temetett énekét,
dúdolgat, szórja mámoros balzsamát,
fakuló tájba olvad a napfény pecsét.

Tűzmadár életed a feledés peremén,
reám testált örököd oltárra emelem.
Túlontúl hétköznap molyrágta szerepén,
anyám csókomat a semmibe lehelem.