Kun Magdolna - Ne hagyj el!

Kun Magdolna

Ne hagyj el!

Már otthont talált benned lelkem törött része.
Már van, kit óvón simogathat remegő kezem.
S eltorzult világomban is látok egy kis napfényt,
melyben néha megcsillanhat könnyező szemem.

Te ne ítélj akkor sem, ha mindenki más megvet!
Te ugyanúgy szeress és maradj meg nekem,
mert tiszta szerelmünkben mindig az a legszebb,
mikor rám omló keresztem te hordod helyettem.

Semmi lennék nélküled. Egy szél sodort falevél,
minek elsorvadt álmaiból csak zörgése maradt,
s talán egy utolsó sóhaj, a rőt avar csendjében,
mely magányos árvaként pihen a falombok alatt.

Tékozló életemben volt ezer szárnycsapásom.
Lebegtem a magas égben, landoltam a sárig.
Sokszor úgy éreztem, tán jobb lenne meghalni,
és önszántamból süllyedni a lápos ingoványig.

Holt napjaim bús percében már kacagni is tudok.
S az évek fájó nyomorát is szóra bírom nyitni,
mert végre megleltelek ebben a rejtelmes világban,
hol olyan nehéz néha szívből mosolyogni.