Pásztor Piroska - Egy régi Karácsony

Pásztor Piroska

Egy régi Karácsony

Keresztapám emlékére

Karácsony délután keresztapám
- dolgos kezében az ünnepi hám -
kivezette a pej lovát, Rárót,
majd befogta a jókora szánkót,
és a gyereksereg örömére,
felültetett minket tetejére.
Puha plédek, báránybőr alattunk,
mert vigyázott ránk, hogy meg ne fagyjunk.
A levegőben cserdült ostora,
jó lovát meg nem ütötte soha!
Ugrott a Ráró, röppent a szánkó,
a patkók alatt ropogott a hó.
Kipirult arccal, vígan sikongva
hallgattuk a pici csengő dalát,
s a ló tudta, nekünk ez muzsika,
csak rázta, rázta büszkén a nyakát.
Míg az égről csentünk pár csillagot,
szemünkben ünnepi fény ragyogott.
Otthon már a fenyő pompában állt,
zöld ágán fellobbant a gyertyafény,
ámuló szemekkel néztük a fát,
illatozott a mézes sütemény,
lázasan kutattunk ajándékot,
ki babát, ki hős ólomkatonát.

Akkor még hittük, létezik csoda,
van Jézuska és csintalan ördög,
és hogy él az a kaucsuk baba,
- bár horpadt fejű - mit máig őrzök.
Ma már, őszülő fejjel, jól tudom,
mit a gyerekszív nem érthet soha,
hogy ebben a régi karácsonyban,
az ember volt a legnagyobb csoda.