Arany János - A lepke

Arany János

A lepke

Zöld lepke, mint hulló levél,
melyet tovább legyint a szél,
nem száll virágot lepni meg,
csak lenn, az út porán libeg.

Nincs feltünő bársony meze,
csilló-pora, fény-lemeze;
virágkorát most éli bár:
oly színhagyott köntösbe’ jár.

Volt napja, volt, négy, tán öt is,
hogy izlelt ő szerelmet is;
most a jövőnek hint magot;
nem fél, hogy a láb rátapod.

Szegény! Ha rátoppantanék,
pusztulna ő s egy nemzedék;
de oly bizalmas ott alant:
mért bántsam a kis gondtalant?…

Élj, lepke! éld múló nyarad,
ha még egy-két napod marad:
jöhet vihar nagy-hirtelen,
s megfagysz esőn, hideg szelen.

Köszönd, hogy már tekintetem
földhöz lapúl, nem föl vetem:
ha bátran még fenn hordanám,
rád is tiportam volna tán.

Mért nézzek a magasba fel?
E szép világ: egy köd-lepel;
nem látom az ég madarát,
csak téged itt s útam porát.

Nem a pacsirtát, aki szánt;
a napnak áldott fénye bánt;
de az anyaföld szintelen
lakóján megnyugszik szemem.

Sorsom pedig, s egy méla gond
egemből már a földre vont;
de nem remény-magot vetek:
azt nézem: hol pihenhetek?