Margot - Emlékek

Margot

Emlékek

Az emlékek jönnek, kicsit elidőznek,
Helyet szorítanak lelkemben az ősznek.
Sápadtan, fáradtan ücsörgök egy padon,
S magam az emlékek sodrásában hagyom.

Emlékek, emlékek, mily fojtogatóak,
Néha gyönyörűek, vagy szívszorítóak.
Ronggyá foszlott éltem, csak libeg a mában,
Már magam sem tudom, mi lenne a vágyam…

Élni, vagy meghalni, vagy szeretni talán?
Lapjaim szétszórva a sorsnak asztalán.
Néha olyat osztott, hogy majd bele haltam,
De amire vágytam, abból alig kaptam.

Egy rég hallott dallamot hoz felém a szél.
Emlékszem, hogy akkor is hullt a falevél,
Bús, komor színe volt a lenyugvó égnek,
De bennem a dalok folyton újra élnek.

Gyakran gondolok rád, ki rég nem vagy velem…
De szép is volt veled az a nagy szerelem…
Két kis gyenge nádszál, összekapaszkodva,
Próbált otthont verni, hova a sors dobta.

Rohannak az évek, te már nem vagy velünk…
Felnőtt lett, szárnyra kelt mind a két gyermekünk.
Ha látni akarlak, becsukom a szemem,
Elzokogom neked, milyen az életem.

Leülök egy padra, hol senki sem látja,
Árván, egymagamban, valamire várva…
Nem érdekel élet, nem érdekel semmi,
S az emlékek jönnek, nem hagynak feledni.

Széttépik a szívem, darabokra marják,
Sem lelkem, sem agyam, pihenni nem hagyják.
Szaggatnak és tépnek, fojtogat az emlék.
Talán, ha meghalnék, végre nyugtot lelnék.