Csokonai Vitéz Mihály
A pillangóhoz
Hamar-követje a
tavasznak,
Hímes pillangó, idvez
légy!
Még nincs rózsa; s te
a kopasznak
Mégis csókolására
mégy?
Miért szállsz ama
puszpángokra?
Hiszen nem a víg
kikelet
Adott még új kantust
azokra;
Átzőldellik ők a
telet.
Menj inkább a setét
rögökbe,
Állhatatlan
selyemmadár!
És súgd az ő dugúlt
fülökbe,
Hogy élet és tavasz
van már.
Lát'd, még a főldben
szunyókálnak
A Flóra gyenge
szűzei,
S a napra félve
kandikálnak
A csirák nedves
szemei.
Nézd csak, az orgonák
tövébe
Mely kellő szagok
lengenek;
Menj, fuss a szellők
ellenébe,
Tán a violák
fejlenek.
Eredj s egy hosszú
csókkal szídd ki
Zefir elől illatjait
És szárnyad
zörgésével hídd ki
A napra kisded
húgait...
Mit? violákról
violákra
Osztod, te csélcsap,
csókodat?
Be boldog vagy, hogy
egy virágra
Nem kötöd
indúlatodat!
De én csak egy rózsát
szerettem;
Ah! csak egy bírta
szívemet,
S miólta már ezt
elvesztettem,
Örök tél dúlja
létemet.
Az én lelkem is
hajdanában,
Mint te, vídám s
eleven volt,
Míg ifjúságom
tavaszában
A virágzó Lilla
bájolt:
De most lomha s
hernyó módjára
Mászkál a fanyar
bánaton
És a mások
múlatságára
Magának verskoporsót
fon.
Ah! szárnyad eszembe
juttatja
Psychét s az ő
bánatjait,
És a Psyche gyötrő
bánatja
Tulajdon lelkem
kínjait.
Ő is Ámor
aranyvárában
Egykor édes nektárral
élt
És a gráciák
rózsásában
Kedvet s örök tavaszt
remélt:
De egy bűbájos hang
neszére
E víg scénák
eltűntenek,
S az ő halálos gyötrésére
Ég, föld, mind
felesküdtenek.
Óh, mikor lesz, hogy
bús kínjában
Letőltöm
hernyó-éltemet
És szemfedelem
púpájában
Kialszom
szenvedésemet?
Mikor lesz, hogy
lelkem, letévén
A testnek gyarló
kérgeit
S angyali pillangóvá
lévén,
Lássa Olympus
kertjeit,
Hol őtet egyik vígasságból
Másikba új szárnyak
vigyék,
Hogy a szférákban
nőtt rózsákból
Örök ifjúságot igyék?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése