Koszpek Ferenc
Hazafelé
Fekszem a parton.
Ahogy a finom szemcséjű homokon és a már-már teljesen elkopott kagylóhéjakon
morajló, lágyan oda-vissza mozgó hullámverést hallgatom, szinte nem is hallom a
szívverésemet.
Egész tüdőmet átjárja a víz felől lengedező szél által hozott jellegzetes, sós tengerillat.
Az égen vég nélküli táncukat járják a fodrozódó, páradús bárányfelhők.
Folyton alakot váltanak, mindig más és más képeket vélek bennük felfedezni, egy dologban azonban minden pillanatban megegyeznek: Téged látlak. A szemedet, ahogy rám nézel, az arcodat, ahogy rám mosolyogsz, az egész alakodat, ahogy felém közeledsz, vagy éppen csak a kezedet, ahogy meg akarod simogatni vele az arcomat.
Mindig és mindenhol ott vagy: a gondolataimban, a szívemben a legféltettebb érzelmeim között, a kimondott és valamiért kimondatlan szavaimban, az álmaimban, a mindennapjaim örömében és bánatában egyaránt.
Felülök a homokból, lerázom ragaszkodó szemcséit a hajamról és a tarkómról, közben végignézek a parton: lábnyomok. Egyik-másik még élesen kirajzolódik, önmagukban árnyékos sarkokat teremtve a lemenő nap fakuló fénye elől, de a legtöbbről már csak sejthető, hogy valaha emberi láb okozta az aprócska gödrök kialakulását.
Ilyen lábnyomokat hagytunk mi ketten az élet, a boldogság keskeny fövenyén, ahogy néha nem egy ütemben, nem egyszerre, de mindig egymás mellett lépkedtünk a közös álmaink, a teljesség ígérete felé.
Látom ezeket a nyomokat a lelki szemeim előtt: nem voltak mindig tiszták, megfontoltak a lépések, nem is egyformán mélyek a nyomok, de határozottan egy irányba mutat hosszú soruk.
Most, hogy újra egymás mellé értünk ezen az úton, próbálok ugyanazokba a nyomokba lépni, de úgy, hogy egyformák, egymáshoz hangoltak legyenek a lépéseink és vigyázok, nehogy éles kagylóba lépjünk, nehogy a rossz lépéseket megismételjük.
Ha velem tartsz, fogod a kezem, együtt elérhetjük azt a helyet, ahova elindultunk. Semmi olyan nem kell hozzá, amink nincs, csak egy csipetnyi álompor, egy mokkáskanálnyi önbizalom, egy evőkanálnyi önzetlen akarat és kifogyhatatlan hit, hogy sikerülni fog.
Mert sikerülni fog!
Csak hunyd be a szemed, s én is ezt teszem.
Lépkedj csak előre, én veled lépek, vagy lépkedek én, s vezetlek Téged.
Két ilyen lélek ezen az úton többé el nem téved…
Egész tüdőmet átjárja a víz felől lengedező szél által hozott jellegzetes, sós tengerillat.
Az égen vég nélküli táncukat járják a fodrozódó, páradús bárányfelhők.
Folyton alakot váltanak, mindig más és más képeket vélek bennük felfedezni, egy dologban azonban minden pillanatban megegyeznek: Téged látlak. A szemedet, ahogy rám nézel, az arcodat, ahogy rám mosolyogsz, az egész alakodat, ahogy felém közeledsz, vagy éppen csak a kezedet, ahogy meg akarod simogatni vele az arcomat.
Mindig és mindenhol ott vagy: a gondolataimban, a szívemben a legféltettebb érzelmeim között, a kimondott és valamiért kimondatlan szavaimban, az álmaimban, a mindennapjaim örömében és bánatában egyaránt.
Felülök a homokból, lerázom ragaszkodó szemcséit a hajamról és a tarkómról, közben végignézek a parton: lábnyomok. Egyik-másik még élesen kirajzolódik, önmagukban árnyékos sarkokat teremtve a lemenő nap fakuló fénye elől, de a legtöbbről már csak sejthető, hogy valaha emberi láb okozta az aprócska gödrök kialakulását.
Ilyen lábnyomokat hagytunk mi ketten az élet, a boldogság keskeny fövenyén, ahogy néha nem egy ütemben, nem egyszerre, de mindig egymás mellett lépkedtünk a közös álmaink, a teljesség ígérete felé.
Látom ezeket a nyomokat a lelki szemeim előtt: nem voltak mindig tiszták, megfontoltak a lépések, nem is egyformán mélyek a nyomok, de határozottan egy irányba mutat hosszú soruk.
Most, hogy újra egymás mellé értünk ezen az úton, próbálok ugyanazokba a nyomokba lépni, de úgy, hogy egyformák, egymáshoz hangoltak legyenek a lépéseink és vigyázok, nehogy éles kagylóba lépjünk, nehogy a rossz lépéseket megismételjük.
Ha velem tartsz, fogod a kezem, együtt elérhetjük azt a helyet, ahova elindultunk. Semmi olyan nem kell hozzá, amink nincs, csak egy csipetnyi álompor, egy mokkáskanálnyi önbizalom, egy evőkanálnyi önzetlen akarat és kifogyhatatlan hit, hogy sikerülni fog.
Mert sikerülni fog!
Csak hunyd be a szemed, s én is ezt teszem.
Lépkedj csak előre, én veled lépek, vagy lépkedek én, s vezetlek Téged.
Két ilyen lélek ezen az úton többé el nem téved…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése