Ars poeticam
Annál
boldogabb leszek, minél jobban megjárom a poklot, és ha ebben elfáradok, akkor
leeresztek, hogy aztán megint legyen mit gyorsan bepótolnom, amibe szintén
belefáradok. Aztán jön a közöny, ami nem más, mint elvegyülök csendben az
emberek közt a tömegben. Közben rádöbbenek, hogy kemény harc az élet: a szívem
és az agyam állandó viaskodása. S úgy hiszem, hogy a szerelem is csak egy
múlandó állapot, mert van ebben is hazugság, hogy olyannak lássanak, ami nem
vagyok valójában, vagy azt gondolom: a hallgatás a hazugságnál is jobb lehet.
Kezdem érezni, hogy a fájdalmam a saját bűnöm visszatükröződése. Majd sok
mindenben reménykedem, ami nem más, mint saját sorsom boldogabbra fordításának
gondolata, amiért ugyan még nem tettem semmit, csupán csak szeretném, és ha
teszek érte, akkor az már a célom. Rájövök, hogy amiről álmodozom, az nem más
csupán, mint az elérhetetlen valóság. Aztán jön a bánat, ami az elmúlt boldogságom
siratása, amelyről tudom, hogy már sohasem tér vissza. A kínom egyenlő a
tehetetlenséggel, de az szenvedjen, aki hagyja magát. Néha rám tör a magány,
mert csalódtam mindenben és mindenkiben, még magamban is. Ha szerencsém van,
akkor előtör bennem az alkotás, ami a szívem és a lelkem kinyilvánulása, adni
magamból másoknak. Elkezdem gondolkodni, ami a pozitív és negatív érzéseim
furcsa keveredése. Mérlegelek. Végül megértem, tudom, és hiszem, hogy szeretni
annyi, mint élve maradni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése