Balogh Bea - Tavaszi álom; - Álmaimon túl

Balogh Bea

Tavaszi álom

Bár még nyirkos hajnalok
köd-nedves szaténját
húzza a táj magára,
s grafit felhők mögül kandikáló
Nap sugara erőtlen csókot szór,
álmomban a tavasz éteri pompája
káprázatát látom megelevenedni.
Nyíló barkák pelyhező bibéi bólogatnak,
langyos sóhajú szellő üde karjába húz.
A változás előtt fejet hajtó
zegzugos erdők mélye,
és berillben játszó mohák fövenye,
ébredező életek
pillogása némaságába borul.
Jég-birodalom fogságából szabadult
örökzöldek lombjaira
önvalójukkal szivárványszínt festő,
halk szavú madarak suttognak.
A hőn áhított megújulás hegedű-szólamán
fogant gyönyörűségük
ismét a szívekbe költözött.  
*

Álmaimon túl

Szerelem-forrás vize az álmom,
Szomjoltó nedvét kedves, te adhatod.
Vágytól részeg lényem mezítelenségét
Pille-röptű éjben néked áldozom.

Csókolj úgy, mintha csak utolsó lenne!
Ölelj magadhoz, óvón, lángolón!
Pillanat-bűbáj balkonján reszketve
Meghittségbe vesszen minden szó!