Nagy Horváth Ilona - Híd

Nagy Horváth Ilona

Híd 

Nem is sejted,
milyen messzire jutottál,
üvöltéssel csendes
belső templomok...
hol csupa lopott holmi
közt illatod
enyém.

Dallamok kísértenek
és néhány óra,
hova hallgatásom
vontad,
kézen fogja estém,
úgy elandalog...
- érzékek csokorba szedett
érintése -
elfúlva követem
nyakadon
a verejték hogy’
csorog.
Hétköznapok titkos
rejtekútja,
hisz nem is sejted,
milyen messzire
jutottál.

Híd épül,
naponta veszít a tér
szégyen nélkül
ha össze - összeér
a gondolat, s te tudod,
kezem most
szívedre teszem.
Ez a szív
még nem dobogott,
mikor enyém
a dadogást tanulta...
Jövőtlen
bolyongó lélek,
még sincs bennem
semmi félelem,
ha látlak.
Harangok zúgnak
idebenn,
csorba szélű félig hitt
ítélet:
számban a neved,
már csak a
világ idegen,
nem is sejted,
milyen messzire
jutottál.