Egyed Emese - Észrevétlen

Egyed Emese

Észrevétlen

Ittam szemedből,

mély tavából, mégis.
Ujjal, szóval nem érintettelek.
Álomban aztán ölbe vettelek
mint gyereket.

...Nem tudom, milyen voltál.
Miféle levesek, bukták fölé hajoltál,
milyen köténybe sírtad bele búdat.
Leckédet milyen sarokban tanultad,
milyen asztalnál, és a labda

hogy repült,

és milyen magasra.

Nem tudom meg, de elfogadlak.
Láthatatlan kőbe faraglak,
Tóvá leszel, s elélsz a tájon.

Végy körül, tekintet,
fürdess melegedben,
moss öröm vizében,
szárogass a szélben.

Gúzsba is kötöttél,
elvetted erőmet,
vérem alvasztottad,
bőröm zsibbasztottad,
csontom fájdítottad.

Közeledben voltam,
elidőztél vélem,
s hogyha kitaláltam:
csak mert feléd vágytam,
csak, mert lehetetlen,
s rend van a szívemben,

szemem lehunyása,
ajkam hallgatása,
versem dobogása
madár kiáltása:

messzi tónál érsz el,
önmagadba nézel,
nyugtalan az álmod:

név.

De nem kiáltod.