Hollósy Tóth Klára
Halványul
Halványul a táj,
álomra készül,
épp olyan akár egy
álomvilág,
a beborult ég óvó
tetőül
feszül fölé, mint
védő hattyúszárny.
Fárad az élet, gyenge
már, őszül,
búcsúzkodik a hímes
tarkaság,
egyre fakul
minden,visszaszőkül,
az áldomását lassan
issza már.
Csendesül, vénül,
elmúlni készül,
veszíti szépséges
ragyogását,
a füzeken nagy
szúnyograj rémül,
szomjazza a nyárnak
tűzvarázsát.
A csöndleplű táj
harmatcseppje hull,
pengeti mély lantján
a méla húrt.
*
Ősz van megint…
Festi az ősz tájképeit
megint,
rothadó, fanyar ízei
a szánkban,
reszketünk a sok vad szél suhogásban,
szanaszét szórva már
az álmaink.
Írja az élet
költeményeit,
almát, diót, körtét
rak kosarába,
a levélen foltok,
vörös és sárga
hirdeti a múlás
rejtelmeit.
A madár is búcsúzik,
visszatekint,
mogorva szél sóhajt:
ősz van megint,
dér szitál az elalvó
táj felett.
Míg az ősz begyűjti
hullt kincseit,
a tájra pompás színeket vetít,
leveleket potyogtat,
tereget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése