Fridli Zoltán - Láttam már

Fridli Zoltán

Láttam már

Láttam már őrjöngő vad vihart,
S csendesen szemerkélő finom esőt,
Napsütésben csivitelő apró madarat,
S hulló levelet, zöldet, még élőt.
Szeretőt ki szeretett, ki már mást szeret,
Szenvedőt, ki megváltotta szenvedését,
Boldog, széles mosolyú festményeket,
S égető könnyeket, a kínszenvedését.
Hófehér, habkönnyű léptű szüzet,
Ágyra vivő nőt, könnyűvérűt,
Szép zöldet, elszáradó füvet,
Keskeny szájgörbületet, keserűt.
Láttam, s éreztem már mindent e világon,
Vén fát roppanva, sírva, jajongva kidőlni,
Turbékolni galamb párokat gyenge faágon,
Szeretetet, gyűlöletet lávaként kitörni.
Mit kell és mennyit még látnom?
Szerelemtől vagy gyűlölettől zavarodott elméket,
Meddig kell még türelemmel hallgatnom?
Elég volt, küldjön mindenki inkább egy képet!
A kép hallgat, mozdulatlan, s mégis oly beszédes,
Olvasni belőlük sok mindent kilehet,
Egy morzsányi emlék, pillanat, de nem veszélyes.