Gubcsi Lajos
Tenyeremben,
szívedben ezer év
Nézni, csak nézni behunyt
szemmel
Szétnyíló ajkadon a
szemérmet, a susogó álmot
Szemed fényét, mit
úgy mint én senki sem látott:
Mélyedben a hozzám
érő értelemmel
(miért nem érhetlek
el a szívemmel)
Szeretőm, vágyam,
nebulóm s vigyázóm lettél olykor
Duruzsló imák
szálltak hozzám minden pólusodból
S ha feljajdult a
tény, hogy kiűzzük egymást a szobánkból
Némán tört elő az
erő: végzeted újra Hozzám sodor
(a parton szelíd
gesztenyés kísért egykor)
Én mindig csak a
babámra gondolok, meg-megállva
Az alvó oroszlánra, a
sérthetetlen tisztaságra
Ezerszínű lelkére,
fájdalmakra, az üres ágyra
Elmosódó jövőképre,
kiskutyákra, titkolt imavágyra
(a szemed mélyen
fénylik, s csókot szórsz a tájra)
És ha megint
megtalállak, megyek Veled, táncoljanak a bujdosó árnyak
És felbukkansz újra a
végső búcsúhoz, de már húz magához a város
Még sietve köszönsz
messziről, odaadás robog felém, ez varázsos
Már nem maradsz soká,
angyal mosolyog, de már verdesnek a szárnyak...
(ezer év szállt el, s
a szemed kísér, fénye válaszol a mának)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése