Nagy Csaba /Gyémánt/ - Jöjj, - Várva, - Várok

Nagy Csaba /Gyémánt/

Jöjj

Ahogy visszatekint
a nap a zápor után,
még szivárványt rajzol
az ősz délutáni fénye,
Te jutsz eszembe,
az a szép szem,
annak ragyogása,
mert, hogy szeretsz,
minden percben érzem,
velem száguld a föld
a végtelen kékben,
imádom holnapod,
imádom a mád,
minden pillanatban
ezerszer is
elszaladok hozzád,
jöjj hát, szeress,
ölelj, érints,
ahogy a szeptemberi
nap nyári fénye
rajzol lágyan
szivárványt az égre.

*

Várva

Ősz ez, mi tör rám
szelíd lépteivel újra,
homályba
bújva köszönnek a fák,
előttem
fehéret öltött
szeptemberi szelek
bontják a reggelt
s a nyers hideg
máris arcomba vág.
Mondanám még,
hogy itt élt,
itt zöldellt,
tudatnám még, hogy ég,
ó, magasságos ég,
csak hallanád,
én most is
kápolnánk előtt
fonva időm,
örök-imákban várok rád.

Várok

Szeptember elejétől várok,
bízva,
hogy lesz majd nap,
hol
képzelet-szőtte várfalad
mögött
teremhetnek
még
illatot öltő bársonyos virágok.
Szeptembertől
egészen búejtetten várok,
hogy visszahullnak
majd a levelek a fákra,
s egyszer tudom,
újra
rózsaszínek ülnek majd rám,
hajamba markolva.
Várok,
szerelmet
lehelve onts még édes álmot,
míg eljöhetsz majd,
míg útrakél újra
telekbe fagyott, elvonszolt világod.
Szeptember elejétől várok.