Ligeti Éva - Nyárvég, - Nyárvégi etűd

Ligeti Éva

Nyárvég

Hamuba hamvad az izzó parázs
A nyár elmúlik, s a csodás varázs
Lángját leheli tűző napsugár
Messzire nyúlik, teste oly sudár

Lógó indákon kígyózó reggel
Harmat érkezik újabb sereggel
Vörösbe hajló levélre ülve
Egymást ölelik alámerülve

Út menti bokrok bűvöletében
Csipkebogyó ring hervadt levélen
Haját borzolja csintalan szellő
Fölé sereglik szürkéllő felhő

Gesztenyefáról hullik a termés
Isteni játék, figyeli Hermész
Fényesen csillog simuló kérge
Elgurul innen, messzi vidékre

Szárad a kóró, érik a repce
Tapad a bogáncs, szúrós kelepce
Szikkad a talaj, a föld is reped
Fáradt ölében meleg megreked

Pereg a fűmag, gondja elvetve
Kikel tavasszal ismét nevetve
Ködben a rét könnyeket árul
Vége a nyárnak, ősz kapu tárul

*

Nyárvégi etűd

lassan hátat fordít a nyár, s tovalépdel
halkuló zenére még reggelig táncol
levonul, visszanéz - gönce hova fér el?
a pezsgő élettől arca szinte lángol
vérnarancs mosolya, s pajzán tekintete
szemérmetlen, miként bájait mutatja
zöld-selyem pamlagon ül, és mintha intene
hogy mellé heverjek, és vágyam kutatja
megmártózom benne - forró sóhajától
elalélok - bágyadt testtel pihegek ölében
a szemem káprázik vöröslő hajától
forróságot érzek most is közelében
komótosan hátrál, vállán a hónapok
kavalkádja nyugszik - édes terhet cipel
egymásba folynak az éjek és nappalok
vissza se néz, siet - beéri ennyivel

*

Nyárvégi etűd 2.

tompán törő fakó fény, még mindig lenge
ruhát hordat, lassan enyhül a láz, gyenge
áramlattal fordul a szél, édes enyhe
távol tolja a hőt, így kíséri renyhe
szellőszolga, tovatűnik az ég fényes
ragyogása, lopva tekint vissza, kényes
hátát mutogatja a nap, itt nem képes
tüzet lobogtatni, ereje is kétes
odébb oldalogva nézi a tört eget
ahogy fáradtszürke felhőket tereget