Nagy István Attila - Nem jöttél

Nagy István Attila

Nem jöttél

Nem jöttél, hiába vártalak,
ugrottam pedig minden neszre,
nevedet kopogta valami,
leült a csönd a házereszre,
fölsírt, rólad akart vallani,
de megfogta az éj varázsa,
a földig érő égi fáklya.
Helyette ezért én dalolok,
mert a csönd is mindig én vagyok,
én vagyok a fájó hallgatás,
szívedben a gyilkos robbanás,
a lélegzet a halál előtt,
és a lassan múló délelőtt,
éjszaka a gyötrő látomás,
alvó tenyérben simogatás,
csípődben a lázas izgalom,
csókok helye kedves arcodon,
én vagyok a fájó hallgatás,
és bennem lobog, mint a máglya
szép melled puha félhomálya.