Tekse József - Három évszak bánata

Tekse József

Három évszak bánata

Most zokog az ősz, fájdalmas könnyeket,
bár zokogott már a tél, és a nyár is.
Csak a tavasz kacagott, fény-csillag szemével,
ahogy rám nézett, átkarolt hűs szellő kezével,
s éltető napsugár csókját nyomta homlokomra.
Az ész nem tudja felfogni még,
mi bűn az élet, mi áldás, mégis elveszik.
Nekem a temető épp oly gyászos télen,
mint nyáron, vagy ősszel, mikor haldokló levelek
vonnak takarót az új hantok fölé.
Csak szaporodnak a keresztek, rajta nevek,
dátumok, bevésve az agyba azt a napot,
mikor a lélek örökre búcsút intett a testnek,
s talán az ég egy eldugott szegletében,
párás szemekkel tekint a gyászoló szeretteire.
Imát kellene mondanom, de nem tudok,
keserű vádak vihara dúl bennem.
Mi bűnöm van nekem, hogy háromszor zokogtam
idén már, átkozva a halált, mert oly könnyen
ragadta magához három élet gyöngyfonalát.
Három évszak bánata fest szomorú képeket,
színtelent, mint a sűrű éjszaka, mi nem kovácsol álmokat,
mikor az izzadt test csak forgolódik, kivetné az ágy
magából, hogy elég, húzd fel a redőnyt, s nézz ki,
enged be a fényt, az utca zaját, az élet színeit.
Töröld le a gyász könnyeit, rejtsd szívedbe,
s a lélek megnyugszik, apró léptekkel halad tovább,
hisz az útnak még nincs vége, az idő sem áll,
talán szebb tél lesz, szebb ősz, szebb nyár,
és az emlékek elkísérnek egy életen át.