N. Horváth Péter - Ketten a szóval

N. Horváth Péter
Ketten a szóval

Végül is kettesben maradok a szóval.
Valahol mindig ez az utolsó jelenet.
Egymást nézve várom, amikor megszólal,
tekintete tükör, hol Valaki lehetek.

Foglalata míves, cizellált ölelés,
testet nyer benne, mint párnán a szerelem.
Gondolatok-tára szobákon követ, és
megadón áll, míg ruháját levetem.

Ő lesz csak egészen gőg és fátylak nélkül.
Folyóként önt körül, karjával keresztel,
öblöket mos belém biztos menedékül,
formájára farag avatott kezekkel.

Még talányos, mikor lesz, de az idő biztat,
és végül sikerül mindent neki adnom,
egy vérrel írott sorban a nekem megnyíltat,
s amit majd hallotok, az lesz az én hangom.