Millei Lajos - Az örök körforgás tabságában

Millei Lajos

Az örök körforgás rabságában

Kövér reménnyel fekszik el subáján az éjszaka.
A sértődött félhomály veszi a kalapját,
és felhúzott vállakkal megy haza.
Itt hagyja a pázsitot csókoló harmatot,
a daltól búgó madárszájakat,
s az alkonyra ásított illatot.
Sötétre árvult virágok közt sóhajt fel a szél,
búsulnak selyemkendőjén a könnycseppfoltok,
s míg ő az elmúlás kottájából zenél,
a törékeny pillanat jajongva szédül
a perc ismétlődő halálába.
A természet ezt hagyta reményül,
hisz folyvást járó lába sohasem pihen,
s miközben szól egy végtelenített requiem,
új életek virágoznak az eltűnő semmiben.
Ijedt szívhanggal, vándorszárnyú tekinteted keresem.
Simogatást váró hittel dorombol a bőröd,
amint bársony kezedet éri el kezem.
A tegnapi tűzvészben pusztuló ölelés
hozsannás feltámadásra vár,
s míg végigfut bennünk egy újszülött remegés,
vágyunk felizzó, vad körpályán jár.
Éledő lámpafény kötényén jár táncot az árnyékunk,
s míg a leköszönő félhomály vendégei voltunk,
ezernyi apró pusztulás dőlt bele a sírjába,
hogy teret adjon az életre születőknek,
és a jövendőt lélegzők kínjába
bugyolált álmába küldje a temetkezőket.
Milyen hiszékeny is az elme, ha ösztönből szeret,
és örök időkre tárol el halódó emlékképeket.