Devecseri Gábor - Itt ülök, nézem a hegyet

Devecseri Gábor

Itt ülök, nézem a hegyet

Itt ülök. Nézem a hegyet.
Hisz nemrég együtt jártunk rajta ketten.
Barlangszájával rámnevet:
azóta is vár minket rendületlen.
Ha most diák volnék, s hajam
vad fürtje még a homlokomba lógna,
nem várnék ám, fognám magam:
fönt kóborolnék rajta szívdobogva.
Bejárnám szűk ösvényeit,
s hol - egy kilátó alján - dús az árnyék,
szép városunkat egy kicsit
kettőnk szemével nézni ott megállnák.
És sóhajtanék is nagyot,
hogy lent a túlsó oldalon a házak,
miként a kártyából rakott
várak, már szinte összeomlanának.
Aztán belátnám: bánatom
miatt az ártatlan mért is lakoljon?
És visszaszívnám sóhajom;
de rádgondolnék álmodozva folyton.
S lesném magamban, mint veled,
hogy hegy vidul, hó eltűnik, virág nyit;
az eget nézném, mit szemed,
ha nem vagy is mellettem, megvilágit.
De nem vagyok diák: korom
lejtőre dőlt és higgadtságba csusszan:
nem borzas már a bánatom,
s ha borzas is, viselnem kell nyugodtan.
Meg aztán lusta is vagyok,
de képzeletem fürge, jár helyettem.
Nem taposlak, hegy; jónapot;
majd járunk rajtad akkor, hogyha ketten!