Füst Milán
Oh holdözön!
A hídon batyuval megy
át egy ember,
Ki bejárta Dániát… –
Az úton vénasszony
fut át
És némán járkál egy
komondor.
S ki titkot tud s
fiakra gondol:
’Szürke kandúr lassan
pislog,
Fénybe’ fürdik és
dorombol.
És én és én? Hajó ha
volnék, bóbitás,
Megállnék most a
lusta fényen
S ringatnám magam
kevélyen.
Elomlanék, mint senki
más,
Megnyílnék Néki, mint
a nő
És hallgatnék,
akárcsak Ő.
Oh holdözön, te
végtelen!
Nem ér fel hozzád
értelem.
Miféle bűn a léted
mélye,
Hogy jussod földünk
annyi kéje? –
Sugárzik ott fenn s
én hagyom.
Nem szólok semmit, ő
se szól
S a hátam borsódzik
nagyon.
Te felfaló, te
bűvölő,
Vagy férfi-e, vagy
lusta nő?
Anyám vagy-é, vagy
kedvesem?
Bagoly vagy-é, vagy
kerecsen?
Szépséggel étetsz,
megzavarsz,
Fejemben mérgeket
kavarsz.
Így jár, no lásd,
megannyi nép,
Ki véled
hold-viszonyba lép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése