Kovács
Daniela
A
Szépség koldusának
Hány
kusza álom sompolygott melletted,
de
sose jutottál messzebb a vágynál,
s
bár harminckét nyár szépsége megejtett,
ugyanannyi
telet keresztülfáztál.
Mily
parányi csöpp volt, amire vágytál,
mégse
váltotta valóra azt senki,
míg
te egymillió lelket tápláltál,
tiédet
nem tudták viszontszeretni.
De
úgy hordtad bölcs türelmedet végig,
mint
Krisztus hordta a töviskoronát,
s
hiába gázoltál bánatban térdig,
szívedre
húztad a világ nyomorát.
Hamvas
tenyered nem szorult ökölbe,
míg
fogukat fenték rád a nagy urak,
ha
be is fogtak álnok, buta pörbe,
csak
nemes lelkedet vitted tanúnak.
Jaj,
ma hogy óvnának, hogy védenének,
most,
hogy mindörökké fogva tart a rög,
habár
jól tudom, ma se értenének,
hisz
nem te kiáltasz, a föld dübörög.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése