Szita Zoltán - Szerettem volna ...

Szita Zoltán

Szerettem volna ...

Szerettem volna egyszer,

legalább a lényeget elmondani

Nem akartam én sohasem,

a szorgos kis hangyának sem ártani

Elmondani hogy szeretni akartam,

teljes szívemből az egész világot

Hogy szemeimmel látni akartam,

a hóviharban nyíló hóvirágot

Mert szerettem volna mindig,

térdig járni bokáig érő hóban

És csak jót szólni mindig,

mindenkihez, még sokkal jobban

Mert én csak őszintén akartam,

mindent papírra vetni mindig

Hogy mások is higgyenek benne úgy,

ahogyan én is hittem mindig.

Míg zöldell a rét, és fúj a szél,

és bearanyozza szívünket a nap

Hogy megvalósítsuk majd egyszer,

a megálmodott nagy álmokat

És elmondanám sorra, az életem

eddigi vad és küzdelmes harcait,

Nézném a kertben kinyíló virágot

és megsimogatnám a fák ágait:

Elmondanám, hogy eső után mindig,

mámorítóan friss a föld illata

És elmondanám egyszer még azt is,

hogy a szél azt hogyan susogja

Hogy mily fenséges és hatalmas,

a messzeségbe vesző látóhatár

A szívünk úgy szárnnyal odafenn,

mint egy nagy szabad madár.

S idelenn apró szentjánosbogarak

a pislákoló éjszakai fények,

És hogy a lélek didergő pusztáin,

messze világító pásztortüzek égnek

Kérlek, mindig vigyázd e lángot,

hogy világítsa előtted az utat

Mert hisz biztos jövőd csak az lehet,

ha te, mindig vállalod magad

Mert a simogatás mindig emberibb,

mint a legfinomabb bársony

s a fájdalmas valóság mégis szebb,

mint talán, a legféltettebb álom

Szerettem volna legalább egyszer,

megmutatni a táncoló délibábot:

Legalább egyszer, tiszta szívvel

átölelni az egész világot.