Hollósy Tóth Klára
Egyoldalú beszélgetés
József Attilával,
születésnapja
apropójaként.
Mivel nincs más, aki
megért,
így megint veled
beszélgetek,
minden szimpátiám
tiéd,
mióta igazán értelek.
Mért tűntél el, oly
hirtelen,
mint az erdőben a
vadnyom?
elpazaroltad életed,
miről sikerült „
számot adnod”.
„ Elitta nedveid” a
föld,
ki magad a „
mindenséggel mérted”,
tudom, az élet
meggyötört,
de mért lettél te,
magadnak a végzet?
Túl korán hagytál itt
minket,
csak most lenne
szükség „ pörös szádra”!
Megoldva itt semmi
sincsen,
csak a megoldások
akarása.
Egy kicsit hadd
panaszkodjam!
kárba veszett nekem
is a múltam,
minek is dolgoztam és
tanultam,
ha ma se munkám, se
nyugdíjam!
Nem ér semmit az
életem,
és el nem én, mások
pazarolták,
nincs biztonságom,
kenyerem,
s velem sem törődik
ez az ország!
Az ám Attilám, már
száz év,
s ott vagyunk ma is,
ahol voltunk,
a dolgozó nép sokat
elért,
és mégis
visszakanyarodtunk.
Van újra
hajléktalanság,
s mi szörnyű,
munkanélküliség,
testvéreink hasonlóan
hozzád
éheznek, ahogy te,
szintén.
„ Még őszinte ember
voltam”,
mikor megismerkedtem
veled,
sorsodon
elgondolkodtam,
a sok rossz, hogy is
történhetett?
Olyan hihetetlennek
tűnt
mit elmondtál, mi
történt veled,
nekünk volt munkánk,
kenyerünk,
úgy adtunk volna
belőle neked.
… és Attilám, mint
hajdanán,
ugyanaz a téma az
élet,
megint a „ hét
toronyba zár”
se kenyerem, se
munkám, se pénzem.
Mi legyen Attilám?
Segíts!
Annyi a téma itt,
neked való!
ne fogd be „ pörös
szádat! Írj!”
/ de / vers helyett
/ugye?/ nem írni volna jó?
*
József Attila
Bársonygallérú
nagykabátban
lassú léptekkel megy
az utcán,
bajsza alatt alig -
mosoly,
s valami langy fény
ragyog arcán.
Látszólag átlagember
mozgás,
hely - és állapot változása,
a pattanásig feszülő
ereken
a létgondok
megnyilatkozása.
Ő jár itt, „ A magyar
Krisztus”,
csak itt még senki
fel nem ismeri,
ugyanolyan ő is, mint
mi,
egyszerű és
hétköznapi.
Az utca és a föld
fia,
folyton olvas, nem
beszélget,
dohánya Hercegovina,
szinte gyermek, s
ezer éves.
Sorsa az örökös
éhezés,
a városszéli bús
kesergés,
de lelkében a meleg
áram,
fagyot olvaszt most,
böjt havában.
Szenvedélye, s érzése
mély,
az egész ember
lendület, pezsgés,
mégis maga az
érzékenység,
léleksúllyal terhelt
időkerék.
Szemeiben szíve
remeg,
gyengédség,
szeretetre vágyás,
lelkéből a bánat
ered,
a szegénység,
csönd-lomha fájás.
Kurta léte hull ki
térből, időből,
ha karma közé kapja
majd a föld,
- korán jöttél vándor! – így köszönt,
s halk hangját végleg
ellepi a csönd…
Megóvja mint minden
tűnt nyarát
értékké nemesítve az
idő,
lelkeket töltő gondolatát,
átkarolva őrzi, óvja
a jövő.
Megtelepül az
emberszíveken,
mint tengeralga, vagy
moszat,
utazik véget nem érő
síneken,
vigyázza az
áldozatokat.
…de itt még, itt még
járja útját,
nem akar feltűnni
semmiképp,
füzérré fűzi
gondolatát,
ő, s a mit sem sejtő
mindenség.
…. most gondolja ki
verseit,
öröklétbe néz, magába
mered,
s a század tűzfalára
írja
a legszigorúbb
ítéletet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése