P. Pálffy Julianna
Remény(kék)
halántékomon
szánkázik a ránc,
szememben szűköl a remény,
kemény hangon oktat ki a nagyfehér,
s feketét burkolva mond szenvtelen;
esztelen rohanás, félig megélt percek,
szúként perceg bennem a rémület,
egyre hevesebben ver a szív
– még nem, nem kövület! –, és vinnyogva
sír minden, mit Apám keze érintett;
kint kék inget simogat a nyári szél,
a szobában konok-halk a félhomály,
új rigófészekben három kismadár
csicsereg, s fent az égen didereg egy
rakoncátlan felhő, erőt gyűjtve zivatarra
készül, míg idelent, a csökönyös álom
út menti búzavirágok szirmaiba kékül.
szememben szűköl a remény,
kemény hangon oktat ki a nagyfehér,
s feketét burkolva mond szenvtelen;
esztelen rohanás, félig megélt percek,
szúként perceg bennem a rémület,
egyre hevesebben ver a szív
– még nem, nem kövület! –, és vinnyogva
sír minden, mit Apám keze érintett;
kint kék inget simogat a nyári szél,
a szobában konok-halk a félhomály,
új rigófészekben három kismadár
csicsereg, s fent az égen didereg egy
rakoncátlan felhő, erőt gyűjtve zivatarra
készül, míg idelent, a csökönyös álom
út menti búzavirágok szirmaiba kékül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése