Hollósy Tóth Klára - Peng a hőség

Hollósy Tóth Klára

Peng a hőség

https://m.youtube.com/watch?v=jzo0_wYlO0w

Szonettkoszorú

XV.

Peng a hőség, forr, vibrál az élet,

szemet kápráztat a lobogó fény,

a víz fölött a fák összeérnek,

a rét a szomjtól tikkadtan alél.

Oly nagy a csend, hogy szinte már éles,

se szél, se felhő, csak a feszes ég

szikrázik a buja messzeségben,

ahol a nap dárdáit szórja szét.

Lobogva ég a fényes tünemény,

sugárnyilaktól kábul a vetés,

tűzkerék gurul sugaraiban.

A táj felett nehéz álom lebeg,

erdő, mező, hegy bódultan piheg,

olvadó a nyár, hömpölygő folyam.

l.

Peng a hőség, forr, vibrál az élet,

árad a heves, júliusi hő,

izzik a nyár a nap fénytüzében,

az égi csoda elbűvölő.

A lomb között játékos fénysugár

levelek színét sodorja sorra,

hószín szárnyon alél napverte nyár,

a világot mély álomba zsongva.

Rohan a fehér, izzó habokba,

fejjel bele a lomha falombba,

ájul a hőség, a szőke vetés,

Az ég kékjén tűzszekerén a dél

gyújtogat házak, kazlak tetején,

szemet kápráztat a lobogó fény.

2.

Szemet kápráztat a lobogó fény,

hajlong az aranyló kalászokon,

a lángot szóró csodás tünemény

kérleli a földet: Ne vedd zokon!

Tüzet lobbant a tanyák tetején,

a földön, fenn a sziklaormokon,

lágy habokon suhan a nevetés,

mely mindent vidám hangulatba von.

Táncol a tó tükrén a hab-fodor,

szellődalba kezd fű, fa és bokor,

a tisztáson létsugárzó képek.

Villás-farkú fecskék szárnyra kelnek,

a könnyű szél nádasokat lenget,

a fák a víz fölött összeérnek.

3.

A fák a víz fölött összeérnek,

pinty füttyög rajtuk, sikong harsogón,

a vidéken táncot lejtő képek

dalok csengnek vidáman, kacagón.

Kánont zengnek az örömzenészek,

mosolyog a nap rájuk harsogón,

tükröt tart a nap a messzi égnek,

át - átfénylik a lombos ágakon.

Fémfényű az ég, csupa ragyogás,

csend csendül hozzá, a vigasztalás,

törékeny, szellő-halk szavú csengés.

A kies erdő örömtelt csendje

részegítőn zsong most a fülembe,

a rét a szomjtól tikkadtan alél.

4.

A rét a szomjtól tikkadtan alél,

remeg a lég a fény aranyában,

lobogja lángját tündöklőn az ég,

tüze izzó, piros aranyában.

Feszül a csend a messzi menny ölén,

lobog a kazlakon izzó láza,

az égbolt halovány kékjén a fény

tüzet lobbant a kába határra.

Fénysugárözön tűzlángja éget,

pattog, érleli a gesztenyéket,

lent a fű már teljesen kiégett.

A föld pokolcsodába rejtezett,

ennél nagyobb hőség már nem lehet,

oly nagy a csend, hogy szinte már éles.

5.

Oly nagy a csend, hogy szinte már éles,

lobog, forr a láng, szerte mindenen,

sóhajok szállnak, árvul a lélek,

ezer sugár vakít már fényesen.

Csillámtükrön ragyog át a kékség,

napfényhegedűkön zenél a nyár,

a fénybemetszett, parázsló szépség

fényözönök bűvöletében áll.

Sugárnyilaktól vergődik a lét,

kérleli az élet a nap kegyét,

szüneteljen végre már e hőség!

Ám a fémtükör szikrázik tovább,

alél a lomb, a pilleszárnyú nyár,

se szél, se felhő, csak a feszes ég.

6.

Se szél, se felhő, csak a feszes ég,

s a kitikkadt, határtalan világ,

nincs kegyelem, szórja a nap tüzét,

s tőle már a forrás is habot hány.

Lángsugarakban olvad szét a nyár,

a föld felett nehéz álom lebeg,

az egész világ lángsugárzó ár,

mely dobálja vissza a fényeket.

Könyörtelen izzik, lobog a nap,

a kalászos arany koszorút kap,

ahogy ringva hullámzik a létben.

Nem szűnik ragyogni a tünemény,

tikkaszt a fémes tisztaságú fény,

szikrázik a búja messzeségben.

7.

Szikrázik a búja messzeségben

a küllőket villogó alabárd,

égető szerelem forrong szívében

lobbantva lángra izzó sugarát.

Minta édes érkezésre várna,

hogy jön valami forró üzenet,

várakozással alél a tájra,

hogy lássa és érkezzen végre meg.

Nem szünetel tüze lobogása,

forrong körbe csodálatos tánca,

magára véve minden ékszerét.

Mi lehetne, mint érkezés a cél,

enyhülést vár már minden, ami él,

ahol a nap dárdáit szórja szét.

8.

Ahol a nap dárdáit szórja szét,

beleszédül maga is a nyárba,

kék-tiszta égen izzik át a fény,

keringve hull a hőség e lángba.

Sugárkévék hevernek szerteszét,

a tárt világ ólomsúlyú álma

ragyogja be a végtelen ölét,

s a forró nyár roppant lángolása.

Közelednek lassan a táj felett

a megváltó, hűs, illatos szelek,

esdve várja a forró messzeség.

Szaladna már lankákra a vetés,

ringathatná a pilleszárnyú szél,

lobogva ég a fényes tünemény.

9.

Lobogva ég a fényes tünemény,

beragyogva messzi horizontját,

tombol csak a sugárizzású lét

foltokban égetve a tág határt.

hevesen forró, hő-telt ez a nyár,

mint testbetévedt, görcsölő hiány,

forrong magában egyre csak tovább,

és nem tudja mily megoldásra vár.

Ezer izzó sugárnyaláb követ

hozza a váltakozó örömet,

hatalmas erőkön feszül a lét.

Míg kincseit fecsérli az élet,

semmibe rohan velem és véled,

sugárnyilaktól kábul a vetés.

10.

Sugárnyilaktól kábul a vetés,

az élet izzó fényorgiája,

fényteste izzó lávatűz acél,

láng hevét még most sem zabolázza.

Lobot vet újra vörös palástja,

sebektől ég, a barnás-zöld selyem,

a tág mező széles, messzi sávja

messze ring hullámzó tűztengeren.

A nyár lobogó vágy-teli tajték,

peng a hőség, vibrál, reszketve ég,

tűz a fény, sziszegve egyre jobban.

Lobogásától az élet alél,

félelmetes fényben lobog az ég,

tűzkerék gurul sugaraiban.

11.

Tűzkerék gurul sugaraiban

aranyfényeket izzik nem pihen,

beletörődve csüng az ég alatt

a tűzvilág, mely bódultan piheg.

Vergődik a fényeltelt messzeség,

a gyöngyházfényű, örök boltozat

üzen a földnek: Minden hőm tiéd,

közben kutatja vízre hol akad.

Küzd az élet a napsugarakkal,

a kegyetlen izzótüzű haddal,

míg forrong a hő tovább lelkesen,.

Sebén fájdalmas, izzó tűz remeg,

mely mintha végét járná, úgy pezseg,

a táj felett nehéz álom lebeg.

12.

A táj felett nehéz álom lebeg,

peng egyre a hőség, reszket égve,

Nagycsendű dombok szépen, szelíden

tekintenek be a mély tüzébe.

Lobog a láza még, ég merészen,

egyszerre mindent fénytüzébe márt,

napraforgókat fordít a fénybe

a lávafürtön lebegő gyémánt.

Zsong egyre, forr a fénysugár csapat,

perzseli tovább a zöld lombokat,

tikkaszt a hőség, még el nem pihen.

Tudni kéne, hogy mit akarsz élet,

erődet így miért is fecsérled?

Erdő, mező, hegy bódultan piheg.

13.

Erdő, mező, hegy bódultan piheg,

tombol a nyár, míg egyre tűz a nap,

a tikkasztó nyár Pazar fényében

a kábulat egyre csak fojtogat.

Forr a nyár, lobogó heve árad,

régi csókokról csevegő kaland,

megadja magát akaratának

a világ, mit csigáz is pajkosan.

Izzítja, oldja tán a bűnöket,

de szítja csak egyre a tüzeket,

izzva a nap lángsugaraiban.

Elemek szeretkezése lángol,

a lét forró fényeken ficánkol,

olvadó a nyár, hömpölygő folyam.

14.

Olvadó a nyár, hömpölygő folyam,

csókolgatja bolondul a földet,

vérvörös folyamán a lassú hab

öröklétet ígér az időnek.

Boldogan ujjong a látomásban

a káprázat megújult varázsa,

mint lepkék, úgy rajzanak a vágyak

az ember ösztönét felcsigázva.

Az élet röpke kölcsönöket ád,

látványokat, miket szem megcsodál,

rövid időre adja csak néked.

Kacéran hív téged az út tova,

amíg be nem lep idővel pora,

peng a hőség, forr, vibrál az élet.