Nagy László
Emlékezés régi
viharra
Nyár volt, július,
fehéren forrott a por,
lépegettem bánatos
állatok mögött,
savanyú almák
dudorították zsebeim,
szívemben nem éreztem
semmi örömöt.
Míg a rétre elértünk,
apró talpaim
porban sültek, fejemet
nyomta a meleg,
álltak a lombok,
valamit vártak talán,
mint fülek
hallgatóztak fényes levelek.
Legyek bizsegtek
barmaim szeme körül,
potyogtak a kis
borjak drága könnyei,
vért szívtak,
vörösödtek éhes bögölyök,
elhervadtak a tehenek
rózsás tőgyei.
A lósóska levelét
sodorta a hő
sárga tölcsérré, a
rét haldokolt,
ezer fűszálat szopott
ezer fénysugár,
vizes-árok
füstölgött, virág jajgatott.
Akkor a világ
beborúlt, jött a vihar,
kapkodta ingem,
szakított leveleket,
óriás nyárfa keresztet
akart vetni,
rágördült az égbolt,
s karja leesett.
Vihar lökdöste,
sodorta barmaimat,
visszaterelni őket
orrukhoz vertem botot,
szegények bőgtek,
szájuk tele volt sárral,
hátuk a félelemtől
felpúposodott.
Akkor a világ
kiderült, néztek a felhők után,
fényben ziháltak,
szívták a jó levegőt,
sárga esőlé csurgott
farkuk bojtjain,
hasuk alatt a sok fű
tündökölve nőtt.
Örömükben birkóztak,
csattogtak szarvaik,
meghasogatták
egymást, vérük fűre dűlt.
Ázott ingben
körülöttük táncoltam én,
mosolyogtam, zengettem
nádi hegedűt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése