Siktár Éva - Kiírlak magamból

Siktár Éva

Kiírlak magamból

Ez már, sajnos, nem te vagy,
kit megismertelek,
hidegek a nagy szavak,
már nem hiszek Neked...

Nincs már kedves mosolyod,
vagy nem is volt soha?
Ármány szőtte dolgokon
vitt életünk vonata?

Ez a vonat meg nem állt,
csak lassított kicsit,
volt, aki már fel sem szállt,
osztottad a nihilt...

Hová lett a régi én,
képzeletem játszott?
Megtört varázs, régi fény,
az gyémántnak látszott...

Megannyi sok drágakő,
mosta tenger vize,
de a hajnal fáj, ha jő`,
nem nyugszik a szíve...

Kiírlak most magamból,
így múlik a bánat,
nem oly` holmi haragból,
de szívem nem fájhat...

Szösszenetnek vége lesz,
új csodákra várok,
megtalálom, szép lehet,
mit én úgy imádok!

Kiírlak most magamból
gyémánthegyű tollal.
Tőled sem, sem magamtól
nem kérdezem, hol vagy...

Egyszer majd a szigeten
találkozunk talán,
nem emlékszem, higgy nekem,
ki voltál hajdanán...

Összejön a pillanat,
és feltárul egy világ.
Neked többé nincs szavad,
nem nyílik több virág.