Lyza - A magány verme

Lyza

A magány verme

Még füst gomolyog a kéményen át,
lelki szemeim előtt ott lebeg,
elsápasztva a Nap gyertyám lángját, emléked, mely egyre szebb, szebb és szebb.

A rózsa sem ontja az illatot,
fagyos hajnalon, szárán remegve.
A szobában még most is kavarog
arcszeszed, mely visz a szédületbe.

Éles elméd, mely égő sugarad,
gitár rezeg, mint szíved kamrája.
Tüzes lelked, akár ragyogó Nap,
remeg finoman, s merül homályba..

Hatalmas szentély a szívem, -halott-,
emléked szemfödelét letépve,
árván heverek, a lelkem fagyott.
S taszít magányosságom vermébe.