Jékely Zoltán - Koratavasz; - Márciusi hó

Jékely Zoltán

Koratavasz

A hóvirág hagymája mostan
titokzatos hatalmat érez,
s remegve, könnyekig hatottan
ér el a vén föld felszínéhez.
Ki ott jár, apró motozást hall:
épp most búvik ki a világra!
S tele a szív csodálkozással:
ily nagy tojásból ily piciny madárka !

*

Márciusi hó
Hull a márciusi hó gomolyogva,
s az ég felé lebeg érzelmesen;
mintha egyetlen, roppant sírhalomra
szállongna, hogy befedje csendesen.
Imé, az Ország télbe dermed újra
a vérbevert Szabadság ünnepén;
borzong az élők könnyes koszorúja
halott hősök mohásodó kövén.
Mert sok hős hamvad itt a halmok alján,
hol a szintből tünedez már a hant,
s kiontott vérükért nem vigasztalván,
gyötri a föld a sok boldogtalant.
Tetemüket meg nem fiatalítja
nők szépítője, márciusi hó,
örök-életüknek egyéb a titka:
Emlékezés, mely a szívben lakó.
Így élnek ők. A föld alól, a hóból
- akár a Victoria Regia -
feltámad és népe szivére csókol
emberöltőnként a sok dalia.
Az éjszakában dombhát és morotva
lángnyelveket vet a magasba ki;
ki szent ügyért testét a földnek adta,
a lelke láng lesz s fog még gyújtani!
Zúdulnak az idő molekulái
s reánk peregnek, mint a porhavak.
De lám, gázolják azok unokái,
akik termékenyítve porlanak.
S járván az elrendeltetésnek útját,
tán hihetik, hogy a véres babért
gonosz hatalmak sárba nem tapodják,
s nem tör fel majd lelkükből a Miért?