Fazekas Imre Pál
Nem feledlek
virágokon ölelt szép
perceken
vitt a szemed csókod
mámorához
elvarázsolt órák
záporához
az a nap – heves volt
és szertelen
szent teliholdunk
ezüstje alatt
csillagok
sziporkázták a fényed
lázcsoda
bíborszárnyakon égtek
a vérig pergő
szerelmes szavak
hulló könnyeddel
búcsúzott a nyár
az ősz úgy
elhullajtotta a fényt
mint egy tél átírta
igaz regényt
a tavasz hangját nem
hallottuk már
káprázat-álomban
tartott hangod
kis lombsusogás is
téged idéz
napfény a fákról
lopva ha rád néz
megsimogat – itt –
újra az arcod
napok közt őrzött
gyöngyigaz szemed
kínzó égető
reménytelenség
távolba néző fájó
messzeség
keresve keres még –
fogni kezed
azóta már minden erdő
csendes
hiába is nyílnak a
virágok
az utakon sehova se
járok
ahol téged siratnak a
könnyek
viharba visznek
átlátszó napok
tükörórák csendesen
ömlenek
hajadba fonva az
emlékeket
lélegzeted szótlan
rabja vagyok
akárhogy fáj – hová
lett a közel
az idő tőlünk folyton
menekül
csak én maradok
mindig egyedül
aki szeretlek s nem
feledlek el
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése