Füst Milán
Az igaztevőhöz
Úgy léptél át a tél
fénysávos éjszakáiba…
Az erdőszélen álltál
s jött a tél.
A tájat szemlélted,
komor világodat, majd sárga csillagod
Nagy reszketését
lested,
míg alant a sötét
földeken boldog komondorok
Járták az éjszakát s
fel-felugattak hozzád,
mint a kócos
szellemek.
A tél van itt megint.
Ki tudja? tán az utolsó neked.
Hírek kovácsa,
titokmester, őzikék őrzője, régi csősz,
Hát itt kell hagynod
enciánvirágos szép hazád?
A messzi tülköket, hideg
hegyed, kiszáradt vermeid…
Öreg puskádat átadod?
meghalni mégy?
Ki életében annyit
hazudott, nehéz meghalnia.
Úgy tartod két
kezedben fejed, mint a részegek…
a halál részegségét
nem birod?
Csak bátran, bátran,
régi csősz, ott fenn is csősz leszel.
Igaztevő, mint én, ki
minden ellen kikel, acsarkodhatsz…
a semittevő, pimasz
gazdagok
S a hűtlen, hálátlan
szegény vessződ egyformán rettegi…
Se fatolvaj, se
vadorzó nem állhat meg szemöldököd előtt,
S haki a város másik
végéről gonosz tervekkel jön és folyót átugor…
Megtorpan futásában s
azt kiáltja: itt a csősz. – S ahol majd elhaladsz,
A csirkefogó többé
nem nevet, madárka sem csipog…
Szegény igaztevő!
Ki életében annyit
hazudott, nehéz meghalnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése