dr. Szeicz János - Melankólia

dr. Szeicz János

Melankólia

Lágy napsütésben fürdetem az arcom,
tavasz van, harsog az öröklét vágya.
Miért érzem mégis, hogy véges minden,
s a tavasz is csak az ősz halottas ágya?

Igéz egy távoli, halk hegedűszó,
egykor volt ifjúságom muzsikál bennem.
Miért zeng szomorúan e hegedű?
Talán meghalt azóta bennem az Isten?

Régen daloltam, de unták dalomat,
fáradt lélek lettem, bolondok királya,
a dal eltűnt, a rám omló csend maradt,
s eltűnt vele a régi szerelmek árnya.

Egykor csillag szerettem volna lenni,
és a végtelent oly lelkesen kutattam,
hittem, valahol van még egy jobb világ,
de elhalt már e hang, és néma maradtam.

Elmúlik a tavasz, s elmúlik a nyár,
véget ér a dallam és elhamvad a láz,
nincs többé rossz, de a jó sincs, ködbe vész
minden hazugság, és az álszent öncsalás.

Elmúlunk, itt hagyjuk e koldus tanyát,
és meddő a reményünk, hogy lesz feltámadás,
amit kincsnek hittünk, az mind itt marad.
A tavasz is csak virágos halotti ágy.