.kaktusz
Mint fagyos télnek …
Tudod arra gondoltam,
az ember az egészet
szeretni nehezen
tudja,
nem az évet szereti,
csupán a szívéhez
közel álló
évszakot,
mire megérkezik a
vég,
a sötét,
a dermesztő hideg,
a nyár iránt érzett
szeretetből
már egy csepp sem
marad,
még a polcokon ott
sorakoznak
emlékei a nyárnak,
és az ember tudja
pontosan,
hideg nélkül olvadás
nincsen,
halál nélkül nincs
újjászületés,
és mégis,
és mégse…
csak szakaszonként
kedveli
a saját életét is,
az utolsót már nagyon
nem szereti,
a szép emlékek,
a mának a napjait
szebbé nem teszik,
valahogy hálátlan az
ember,
azért talán,
mert nem képes az
egészet átlátni,
(a szemével lát
csupán)
amit kapott, azt
könnyen feledi…
a szeretet már ilyen,
ha nem az igazi,
a másik ember
tavaszáért rajongani,
a rosszkedvű,
sokszor gonosz tél
miatt megvetni,
az iránta érzett
szeretet elvetni,
télen,
a nyári nap melegét
nem érezni,
pedig az év ugyanaz,
az ember is az,
csak az évszakok
változnak,
talán,
mert aki így szeret,
a szeretetét csupán a
bőrén,
nem a lelkében érzi,
a jót szereti,
a rossz nevű évszak
sokszor végleg
ábrándítja ki,
mert nem az egészet,
belőle szemezgetve,
az egyes eseményeket
szereti,
az életben a tél
sokszor elérkezik,
ami, a másikból
csak a ragyogó
évszakot kedvelőnek,
kiábrándító lehet, de
csak annak,
aki a változót,
és nem az állandót
szereti,
az évszakot,
és nem az évet,
az igazi, az állandó
szeretet
olyan az embernek,
mint a fagyos télnek
a tavaszi napsugár,
csak általa képes
megújulásra,
ha a hozzá érkező
fény,
a szeretet átjárja.
2011. 01. 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése