Lázár Ervin
A fába szorult hernyó
Egyszer fába szorult egy hernyó. Jó magas fa legfelső ágába.
És jajgatott, jajongott, sírt keservesen.
Szép hernyó volt. Piros vonalakkal meg kékekkel csíkozott.
És természetesen sárgákkal is. A szeme, mint két rubin. Vagy három rubin, mert nem
tudom pontosan, hány szeme volt a hernyónak. De akár kettő, akár három,
gyönyörű volt. Bár most sírt mind a két (vagy mind a három) szemével. Pik-pak,
hullottak a könnyek. Avagy pik-pak-puk. Az esetben, ha három szeme volt.
Különben szépek voltak a könnyei is. Sőt talán a könnyei
voltak a legszebbek.
…
A fába szorult hernyó meg jajgatott, sírt, jajongott.
Nagyon-nagyon fába szorult.
- Azt mondod, egy hangya kellene? - kérdezte legalul a
medve.
Kicsit lihegve mondta, hiába, nem volt könnyű a farkas, a kecske,
a róka, a borz, a nyúl, az egér, a cincér s a katica.
- Igen, egy hangya - mondta a katica -, egy icipici hangya.
Akármilyen icurka-picurka.
- Hej, hangya! Hangya! Gyere ide, hangya! - kiabálták
mindannyian.
De hiába, mert éppen nem járt arra egy hangya sem. Vagy ha
arra járt, nem akart segíteni. Pedig általában a hangyáknak is jó szívük van!
Egy hangya, egy kis hangya, egy icurka-picurka hangya!
Így aztán nem sikerült megmenteni a hernyót.
Sírhatott-ríhatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése