Tekse József
Bezárva örökre
Nyitva maradt az
ablak, vártam, hogy belép rajta a nagyvilág, de nem.
Csak az éj kopogtatott, szellőbotjával félrelebbentette a függönyt,
és csodálkozva látta, még nem alszom.
A holdjuhász épp akkor terelte össze csillagbárányait, fényes képet festett
az elkúszó felhők halvány mosolyára, s ők vitték magukkal.
Láttam. Egyedül láttam.
De nem, látták a cikázó denevérek, az utca lámpájának fényénél röpködő lepkék,
látták a virágok színes szirmai, s az a kóbor kutya, ki ugyan úgy egyedül volt, mint én,
látta az öreg országút, ahogy futott a semmibe, látta az árokszélén a vad bogáncs,
az a tüskés sündisznó, ki épp ott matatott az almafa alatt.
Olyan sokan látták, csak épp te nem.
Mert abban a képben szív dobogott, egy lélek vitte tenyerén, s hiába verte az éj
szellőbotjával az ablakod, zárva maradt, örökre.
Csak az éj kopogtatott, szellőbotjával félrelebbentette a függönyt,
és csodálkozva látta, még nem alszom.
A holdjuhász épp akkor terelte össze csillagbárányait, fényes képet festett
az elkúszó felhők halvány mosolyára, s ők vitték magukkal.
Láttam. Egyedül láttam.
De nem, látták a cikázó denevérek, az utca lámpájának fényénél röpködő lepkék,
látták a virágok színes szirmai, s az a kóbor kutya, ki ugyan úgy egyedül volt, mint én,
látta az öreg országút, ahogy futott a semmibe, látta az árokszélén a vad bogáncs,
az a tüskés sündisznó, ki épp ott matatott az almafa alatt.
Olyan sokan látták, csak épp te nem.
Mert abban a képben szív dobogott, egy lélek vitte tenyerén, s hiába verte az éj
szellőbotjával az ablakod, zárva maradt, örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése