Válóczy Szilvia - A szerelemről

Válóczy Szilvia

A szerelemről

Először van a pillanat, mely csak egy kicsit,
de magával sodorja harcodat,
lelassít, kizökkentve szórja álmodat.
Épp csak megérint, aztán tovább enged
és rész szint az életed megy tovább,
bár gondolatod még néha visszavág.
Majd nem hagy a pont,
mely egyre csak körbefont,
mint valami időspirál,
minden egyes képe lelkedbe váj
és te érzed, amint szíved körül
lassan a léted lecsendesül.
Majd mi addig valóságpihent,
elmédben játszva születik bent.
...és már nem akarsz mást, mint élni...
Élni a legtöbbet és remélni,
hogy ez érzés, amely megfogant,
szívedből szívébe rohant.
És mikor már ég belül a vágy
és hordoz a szerelem,
nincs szavad, mely visszafog és hevesen
őrli lényed, rajongva őrzi minden vétked.
Na, ekkor már nincs visszaút!
Bár, ha az ész akarná mégis,
a tetteket feledné az ég is,
de andalító érzés e lét ópiuma,
házát szépségbe és jóságba burkolja:
Nem látsz, nem hall’sz és nem tudsz semmit,
a mámor mi hatalmába kerít
az nálánál messzebbről való.
A közelben sincs, mi hozzá fogható.
Csak vagy, csak érzel és a világ, mindened.
Míg szeretsz, őriz, s őrzöd kincsedet.