Kovács L. István
Anyámnak virág
helyett
Anyám.
Már messze vagy, nem ölelhet kezem,
ha vétettem (és tudom vétettem),
bocsásd meg nekem.
Mikor küzdöttünk egymással,
tudom akkor is szerettél,
kamaszként, már szégyelltem
de akkor is magadhoz öleltél.
Ha mentek a nagy szerelmek,
és hullottak a könnyek,
szívem helyén nem volt egyéb,
mint összetört cserepek,
Te azt is összeraktad,
és fölszárítottad a könnyeket.
Zenghetnék még ódákat,
mondhatnék szép szavakat,
nem teszem,
minek, ha már nem ölelhet át két kezem.
De itt vagy, itt vagy velem,
S bár már nem érhetlek el,
emléked őrzi, szerető szívem!
Már messze vagy, nem ölelhet kezem,
ha vétettem (és tudom vétettem),
bocsásd meg nekem.
Mikor küzdöttünk egymással,
tudom akkor is szerettél,
kamaszként, már szégyelltem
de akkor is magadhoz öleltél.
Ha mentek a nagy szerelmek,
és hullottak a könnyek,
szívem helyén nem volt egyéb,
mint összetört cserepek,
Te azt is összeraktad,
és fölszárítottad a könnyeket.
Zenghetnék még ódákat,
mondhatnék szép szavakat,
nem teszem,
minek, ha már nem ölelhet át két kezem.
De itt vagy, itt vagy velem,
S bár már nem érhetlek el,
emléked őrzi, szerető szívem!
*
Anyukának
Két
fáradt kéz,
egyik
virágot tart,
másik
simogat,
két
könnyes szem,
mely
örömtől ragyog,
száj
mely köszönné,
hogy
virágot kapott,
de
nem hagyom szólni,
én
köszönöm,
hogy
vagyok,
és
néha- néha én adhatok,
legyél
nagyon boldog.
Anyukám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése