Gubcsi Lajos
Mesénk
Dideregve remegtünk
egykor a Vég Állomásánál
Kezeden kezem,
ujjamon kimerülten a tied ujja
Siettünk mindig, a
lét és elmúlás láthatárán
Egymásba borulva,
hogy a szemünket a szél szét ne fújja
Nagyon.
Összeér fölöttünk,
tapintatosan, a föld és a mennybolt
Ne félj, múlik
mindjárt a tél - s a Nappal eljön a remény
Elmegyünk Délnek,
ragyog majd a fény az ágyunk mélyén
Ne félj, csak az
élhet szépen, aki még nem volt - sohasem holt
Épen.
Mezítláb futok Feléd
a Tavasz keréknyomán, mint a kamasz
Panasszal élek
Istenhez, miért nem lehetsz még egyszer ugyanaz...
...a pacsirta:
csevegő kismadár, aki voltál az Álom hajnalán
Kislegény lennék, Te
szivárvány, s a Nap után átsuhannánk az Éjszakán
Áldottan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése