Babits Mihály - Télutó a Séd patqknál

Babits Mihály

Télutó a Séd pataknál

I.

Muzsikál a napsugár ma s ragyogva tükröz a Séd:  
olyan símán gyűri lejjebb vizei halk hüsét, 
  mint titkos mángorlóból gördülne selyem lepedő.  
Kanyarg a mély szakadékban, s locsolja arany csepegő.

(Te se bujhatsz el a naptól, vízmosta vad szakadék:  
zord lelkem is élvez és áld,  
szabad ég! szabad ég!)

Patak! tudod-e: nemsokára itt lesz a tavaszi ár! 
  Jajgatni fogsz, ha vize benned medredet tépve leszáll 
  s csapkod, mint ostoros hóhér: bömbölni, zokogni fogsz!  
Arany Séd! tudsz-e róla? oly nyugodtan ragyogsz...

II.

Beteg voltam soká, s ha láttam (üvegen át) a napot, 
  fagyos szememben drága méze megikrásodott.  
Testem csupa fájdalom még, lelkem csupa félelem:  
mi lennék, édes, hogyha te nem lettél volna velem?

(Nem bujhat el ember a naptól, ki a földre született:  
zord lelkem is élvez és áld,  
szeretet! szeretet!)

Csupa remegés vagyok, mert a vad Nyomor ostorosan  
jön már, s nyugalmam medrét megtépve rám zuhan: 
  ne remegj, maradj sima, lelkem! tükrözzön benned az ég: 
  óh nem lehet az rossz világ, amelyben ez a nap ég!