Kányádi Sándor
Azon az estén
Azon az estén olyan
volt az égbolt, mint egy
hirtelen kiürített
város, melyben még a lámpákat is
égve felejtették a
fejvesztett menekülők.
Pedig baljós jelek
még sehol sem mutatkoztak,
csak hajnal felé
kezdtek feltünedezni a szemhatáron
óvatosan az előőrsök;
egy-két raj könnyű homály.
Majd a hadak is
megjelentek s nyomulni kezdtek északról,
keletről, nyugatról –
délnek. A Tejút ívlámpái
sorra elsötétedtek, a
Göncölök, mint a kisiklott
villamosok, oldalra
dőltek. Aztán sötét lett
teljesen. A felhők
megszállták az eget, s kihirdették
az ostromállapotot.
De nem volt már kinek. Kihirdették
a szabad rablást.
Erre az addig fegyelmezett és zárt csapatok
őrült fosztogatásba
kezdtek: törtek-zúztak, föltépték a
vízvezetékeket,
beverték az ablakokat, kidobálták az égő
kandelábereket. A
tehetetlen düh, hogy senkit se találtak,
az dolgozott bennük.
Bár egy bujkáló, egy ellenálló, egy nő
vagy legalább egy
csecsemő, akit falhoz kenhettek volna,
de senki.
Fölhasogatták a párnákat, a dunyhákat, s aztán
napok múltán, mert
nem tehettek mást, kihirdették a békét.
És most béke van.
Hull a hó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése