Komáromi János
vállamon
vállamon éjszakai
sóhajok pihentek
síró hajnalok
könnyezve öleltek
nappalok fényében
lassan feloldódtam
az estékkel mindig
együtt daloltam
voltam nyugtalan,
csavargó lélek-kereső
legyintve elhagyott
és végre megérkező
csendekben feltörő
vágy-teli sóhaj
szelíden követelő
szótalan óhaj
vállamon vittem
sötétnek ismert önmagam
azt hittem erős
vagyok, de összeroskadtam
megláttam igazi arcom
a saját szememben
nem értettem: addig
miért nem szerettem?
voltam menekülő,
lépteim kergettem
soha nem érkeztem,
mindig csak elmentem
voltam állni akaró,
de folyton távolodó
rám találtál és
lettél befogadó, örök otthont adó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése