Szabó Lőrinc
Emlék
Mindig eszembe jut, ahogy
jöttünk a dombról lefelé,
tavaszi fényben, délután.
Egy virágzó cseresznyefa
alatt megálltál, ágai
körülbókoltak, s gyönyörű
ajándékából sisakot
kötöttem a fejedre, szép
fehér-fekete koszorút.
Most tél van és te messze vagy.
De tegnap elmentem megint
a dombra, a bokrok közé,
megcsókoltam a fű helyét,
ahol hevertünk, azután
soká álltam a fa alatt
és zuzmarás ágaiból
szép arcod emléke köré
koszorút kötöttem megint.
És ijesztő volt üresen
a fehér-fekete keret,
és még ijesztőbb, mikor a
régi arc benne megjelent:
úgy éreztem, megöltelek,
vagy hogy csak én teremtelek,
a csókodat éreztem és
szinte sikoltott a szivem:
nem álom voltál tavaly is?
jöttünk a dombról lefelé,
tavaszi fényben, délután.
Egy virágzó cseresznyefa
alatt megálltál, ágai
körülbókoltak, s gyönyörű
ajándékából sisakot
kötöttem a fejedre, szép
fehér-fekete koszorút.
Most tél van és te messze vagy.
De tegnap elmentem megint
a dombra, a bokrok közé,
megcsókoltam a fű helyét,
ahol hevertünk, azután
soká álltam a fa alatt
és zuzmarás ágaiból
szép arcod emléke köré
koszorút kötöttem megint.
És ijesztő volt üresen
a fehér-fekete keret,
és még ijesztőbb, mikor a
régi arc benne megjelent:
úgy éreztem, megöltelek,
vagy hogy csak én teremtelek,
a csókodat éreztem és
szinte sikoltott a szivem:
nem álom voltál tavaly is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése