Hollósy Tóth Klára
Májusvég
Hervad már a
gesztenye virága,
kocsánya szárad a
lomb között,
a legszebb hónap
elköltözött,
szirmát szórva
búcsúként a tájra.
A lélek üveghangján
leng a lét,
a virág szirmait
felejti,
míg a gyümölcs
reményét rejti,
feszült csend van,
mint fent borotvaél.
A lég a napfény
hőjétől remeg,
a kertekben boldog,
csengő nevetés,
létmanók, varázsok,
csillagszemek.
Az élő élet a csend
hárfáin zenél,
csalogánydal szövi az
éjjelek
örökét vigyázó fátyol
köntösét.
*
Az égbolt karzatán
A halványkék égbolt
karzatán
az élet halk kórusa
dalol,
a fényes égből zölden
zúg már
az új tavasz hangja
valahol.
Hírnök lármáz, a víg
csalogány,
harmatfényben vajúdik
a rét,
a várakozás szűrt
illatár,
mit füzérekbe fon a
messzeség.
*
Ég s a Föld románca
Beszélgetnek felhők,
hegyek, s a dombok,
remegő fényeket
babusgat az éj,
a holdnarancsért
nyújtóznak az ormok,
de el se érik a
fénylő holdszegélyt.
A táj olyan, mint egy
ünnepi báléj,
a hegyen a fák, mint
márványoszlopok,
felettük a hold
sejtelmes láza ég,
a keringőző szél
köztük tántorog.
Mélykék és fűzöld a
nagyudvarú szem,
körbefonják a felhők
lelkesen,
mint lágy hullámok
lassú, könnyű tánca…
Leküldi a hold ezüst
fényhídjait,
hogy bejárja fénye a
föld tájait,
hogy szépségét ne
csak fentről csodálja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése