Nagy István Attila - Átölelnek a csillagok

Nagy István Attila

Átölelnek a csillagok

Egyszer levetsz magadról, mint egy inget,
kihajolsz az ablakon, szárítod a könnyet,
elnézel az utca magasában a fák fölött,
nem érzed még csak az alázó áldozatot.

Lemosod arcodról az arcomat,
ujjaim nyomát lassan elsimítod,
melleid nem ragyognak fel többé,
nem szorít magához a csodálat,

mert itt a csoda, a szóban felparázsló,
az éjszakádat felborító,
kidübögi benned a csöndet,
a szerelmes hiszekegyet,
hiszek az egyetlen folytatásban,
a megszülető kettős magányban,
hiszek az egyetlen menedékben,
a körülfolyó reggeli fényben,
hiszek az illatodban,
félve mozduló mámorodban,
a hajadban, ha felragyog:
átölelnek a csillagok.